Az első találkozásunk után alig vártam, hogy visszatérjek a gyerekekhez a táborba. A második alkalommal majdnem 40 diák várt már a csocsóasztalok körül. Boldogan köszöntöttem őket, amit ők ujjongva viszonoztak. Örültek, hogy egy hét után ismét ott vagyok velük. Mivel nagyon sokan voltak, hogy ne húzzuk az időt, gyorsan felírtam a csapatok nevét. Levegőt szinte alig kaptam, úgy tolongtak, hogy minél előbb felkerüljön a nevük a papírra. Sokan már ismerték egymást és játékukat, a másik szintjét az előző versenyről, így eszerint is alkottak csapatokat. Integrálódtak tehetségük, szintjük szerint. Úgy gondoltam, hogy ne kelljen állandóan neveket hívnom a meccsekre, minden csapat egy számot kapott. Persze egy idő után kiderült, hogy ez nem a legjobb megoldás volt, mivel a számokat összekeverték, és nem a megfelelő csapatok játszottak egymás ellen, így kitaláltuk, hogy legközelebb csapatneveket fognak választani, ami kreatív és motiváló is egyben.
Nagy örömömre és meglepetésemre, a gyerekek a tőlem látott lövéseket próbálták utánozni. Nagyon örültem, hogy figyelnek és a jobb játékra, trükkökre, gyorsaságra törekedtek. Egy hét alatt rengeteget fejlődtek, sokkal jobban játszottak, mint az első alkalommal. Egyre nagyobb volt a koncentráció, a figyelem, egyre ügyesebben kezelték a labdákat, egyre jobb lövéseket kiviteleztek, és a védekezés is szintén sokat javult. Ha új játékos került az asztalhoz, segítve magyarázták neki a követendő szabályokat, én pedig büszkén figyeltem és hallgattam őket. A kézfogás kezdett automatikus lenni, és egyre több biztatást hallottam tőlük is. Persze én is folyamatosan erősítettem ezt bennük. Sokkal több lány érkezett, akik közül sokan nem mertek indulni a versenyen, de persze rábeszéltem őket, és igen jól szerepeltek végül. A kezdeti nehézségek után, ők saját maguk is meglepődtek, hogy milyen ügyesen játszanak, és több meccset is nyertek, végül az 5. helyen végeztek.
Volt egy olyan páros, ahol az egyik fiú sokkal erősebb volt a játékban, mint a másik. Vele sokat beszélgettem, mert igen sértően bánt a csapattársával. Átbeszéltük, hogy minél inkább szidja a társát, nem bízik benne, nem erősíti, annál inkább nem fog menni neki a játék. Megoldásként azt ajánlottam, hogy a legközelebbi alkalommal az ő szintjéhez megfelelő párt válasszon, és akkor nem lesz ilyen probléma, nem bántódik meg senki.
Mivel állandóan azt a kérdést tették fel, hogy mikor játszanak legközelebb, a versenytáblát a falra függesztettem ki a versenyszabályok mellé. Elmagyaráztam nekik az egyeneság és a vigaszág lényegét, hogy hogyan értelmezzük a táblát, amelyet persze többször megtettem a nap alatt, de egy idő után már maguktól figyelték, és tudták, hogy mikor és ki ellen fognak játszani.
Megtanulták, és egyre többet használták az időkérést (time-out), melyet egy szettben kétszer tehetnek meg 30 mp erejéig. Izgalmas pillanatokban kérték ki, törölték izzadt kezüket. Ilyenkor lazítást javasoltam nekik, mivel sokaknak a koncentrációtól nemcsak izzadt, hanem görcsbe is állt a keze. Nyújtottunk, leráztuk a feszültséget, és ment tovább a játék.
Time-Out
A döntőt végigszurkolta mindenki, és a nagyon szoros, utolsó szettben 7:8-ra győzött a 7.-es csapat az alacsony, nagyon fiatal kis 5.-es tehetségek ellen.
Az első három helyezett oklevelet és csokikat kapott, majd lelkesen megbeszéltük a következő heti látogatásomat.
Petra Koncz 